Nem lehet nem írni a mókusokról. Teljesen belakták a hátsó kertet, reggel egy időben kelünk, amíg mi kávézunk ők átfésülik ennivalóért a gyepet, napközben a Gyalogkakukk prérifarkasának mintájára állandóan törik a fejüket és próbálkoznak, hogy elkapják az élelmet - az ő esetükben a madáretetőkbe töltött eleséget.
Ez egyfajta játékos háború. Mi kitalálunk egy újabb helyet a madáretetőnek, amiről már úgy gondoljuk, tényleg nem érik el, ők pedig addig törik a fejüket amíg meg nem oldják a feladatot és jutalmul jól be nem zabálnak madáreleségből. A háború részeként egyfre furfangosabb madáretetőket használunk. Nem az a célunk hogy a mókus egyáltalán ne jusson kajához, csak az, hogy maradjon elég a környék szép, színes madarainak.
Az egyik madáretető amit vettünk, olyan keskeny peremmel rendelkezik és olyan módon van felfüggesztve, hogy úgy gondoltuk, ott már feladják a mókusok. A legélelmesebbnek közülük - akit nindzsa-mókusnak hívunk, mert akrobatikus ügyességgel mászik át minden akadályon - kb. 3 percébe telt, amíg az etető tetejéről fejjel lefelé csüngve meg nem oldotta, hogy hozzáférjen a magokhoz.
Ezek után az etetőt egy hosszú, vékony drót közepén függesztettük fel, gondolván hogy ott már tényleg nem érik el. A mókus fejjel lefelé függeszkedve, mint egy alpinista, négy manccsal a drótot ölelve, pilanatok alatt végigmászott 4 méternyi dróton.
Következzen képekben dokumentálva, ami történt (az alábbi mókus nem a nindzsa-mókus, az sokkal ügyesebb mint ez itt a képeken):
Ez az ügyetlen, kövér mókus áttornázza magát a fejjel lefelé való dróton függeszkedésből a madáretető tetejére.
Ráhasal a drótra, de rá kell jönnie, hogy így egyik lába sem ér le.
Addig tornászik amíg a hátsó lába megkapaszkodik, most viszont a feje reménytelenül messze van az élelemtől.
Tehát a dróton hasalva lassan előrehúzza magát.
És még egy kicsit.
Innentől izgalmas számára a dolog, mert már a látóterében van az élelem. A két hátsó lábával a drótba kapaszkodik, kinyújtja a testét és mint egy kommandós, ráereszkedik az etető nyílására
Amelyik mókus elég kicsi, mint az alábbi két képen - és még nem hízott meg - az még pont elfér az etető peremén.
A nagyobbak - mint a nindzsa-mókus is alább - körbetekerednek az etető körül hogy ne essenek le.
Arra pedig már csak a nindzsa-mókus képes hogy a madáretető kis ülő-rudain is meg tudjon kapaszkodni...
...illetve hogy megpróbálja leszedni a madáretető tetjét, hogy direktben hozzáférjen a magokhoz.
Amikor az ilyen feladványokba belefárad, le lehet pihenni az egyik faágon, mint ez a megfáradt vörös mókus.
Miután kényelmesen elhelyezkedett, megtámasztja magát a mancsával, lassan lecsukódik a szeme és kezdődik a szieszta.
Csak a fényképezőgép kattanására nyitja ki egy másodpercre a szemét.
Miután a fenti csatát a mókusok nyerték, következett az a lépésünk, hogy igazi mókus-biztos madáretetőt vegyünk. Ennek az a trükkje, hogy egy rugó tartja nyitva a nyílást az eleséghez, ami egy kismadár súlya alatt meg se mozdul, de egy mókus súlya alatt lehajlik és becsukja az etető nyílását. A kialakítása pedig olyan, hogy eleve nem könnyű a magok közelébe jutni olyasvalakinek aki nem tud repülni. Alább sikerült megörökíteni a nindzsa-mókus első találkozását az új technológiával.
Az első lépés a felderítés. Az az első pilanattól tiszta nindzsa-mókusunk számára, hogy ez a csúszósnak látszó doboz valamilyen módon élelmet védelmez.
Tehát meg kell nézni közelebbről.
Ilyet még nem látott, a fémtető csúszik, nincs kapaszkodó, tehát nagyon nagyon alaposan körbevizsgálja, hol találhatna rajta fogást, hogy közelebb kerüljön a magokhoz. Nem tépelődik azon hogy teljes tervet állítson össze, csak az érdekli hogyan kerüljön egy lépéssel közelebb a célhoz.
Igen, ott határozottan kaja van.
Izgatottságában egy nem elég óvatos, rossz lépést tesz, és már meg is csúszik a tetőn.
És már nincs mibe kapaszkodni.
Győz a gravitáció.
Az ehhez hasonló, másfél-két méterről történő esés meg se kottyan a mókusnak, és tíz másodperc múlva újra nekivág hogy megszerezze a magokat.
