A Rocky Mountin (Sziklás hegység) nemzeti park mindössze kb. két óra autóútra van Denvertől. Ahogy Salt Lake City felől közeledve az autónk elkezdte megmászni a hegyi hágókat, arról beszélgettünk, milyen kellemes lehet Denverben élni és csak kiruccanni erre a hegy-völgyes vidékre. Aztán megláttuk az út mentén a hófogó kerítéseket, a parkolókat amelyek célja a hóláncok feltétele az emelkedők tövében és a leszedése miután átértél a legmagasabb ponton. A tél itt még csak most érhetett véget. Kis mini-bulldózerekkel már új vájatokat kotortak az út felett hogy újabb hófogó kerítéseket telepíthessenek. Másutt kis teherautókról az új kerítések gerendáit rakták le. Egy darabon az út mellett futott a vasúti sín. Látszott hogy hosszú évek tapasztalata mutatta meg, hol halmozódik hó a sínekre. Ezeken mentén megint csak hófogó kerítések húzódtak. Ezek láttán úgy döntöttünk, hogy talán nem is egész évben vidám errefelé az élet.
Még mielőtt elindultunk, megnéztük persze az időjárás előrejelzést.. Ez a terület olyan 2-3 hónappal van Chicago mögött; még éppen hogy csak véget ért a tél, a hegyekben pedig még mindig bármikor lehetett éjjeli fagy és havazás.
Nappal a hegyek fölött időnként órákig sötét, szinte teljesen fekete felhők függtek. Időnként kisütött a nap. Időnként eleredt az eső. Néha elkezdett szállingózni a hó. Néhányszor komoly hóesés volt, szép nagy karácsonyi hópelyhekkel amlyek magabiztosan, milliónyian ejtőernyőztek lefelé. Néha az eső átment jégesőbe: esőcseppek helyett ugyanakkora méretű, pici, tökéletes jéggömmbök estek és ártalmatlanul nagy ívben pattogtak le a ruhánkról, vagy a kocsiról ha éppen úton voltunk. Az az egy volt biztos hogy délután ötkor esik az eső és után hatkor kisüt a nap. Legalábbis ez így működött amíg ott voltunk.
Az igazi jó idő júliusban jön - amit nem akartunk megvárni, mert a nyári iskolaszünettel egyött beindul a turisták hada is. A Sziklás hegység Nemzeti Park csak kb. nyolcad akkora mint a Yellowstone, de Denverhez való közelsége miatt ugyanannyi (több mint három millió) látogatója van évente. Tehát a csúcsot mindenképpen el akartuk kerülni. Május azért is jó időszaknak tűnt erre a túrára, mert a legtöbb vadállatnak ekkorra már megszületik a kicsinye és reméltük hogy látunk néhányat.
A park felé átmentünk Evanston településen és megebédeltünk egy McDonalds-ban. Itt az igazi Nyugaton a gyerekek (és szülők) számára székek helyett nyergek voltak az asztaloknál, különböző méretben, alakban és díszítéssel.
A nemzeti parktól keletre egy kis település, Estes Park az Estes tó partján gyakorlatilag teljesen a turistaforgalomból él. Van több kis bank, kis biztosító, kis piac, szupermarket (ami elég nagy a turistaforgalom miatt), kávézó és menyasszonyi ruha kölcsönző, több bolt a helyi művészek által készített festményekkel, szobrokkal és fotókkal, szóval minden amire csak szükség lehet és sok minden, amire nincs.
Számunkra szimpatikus hely volt a "The Egg & I" ("A tojás és én") nevű vendéglő, a hasonló nevű vendéglő lánc helyi képviselője. Itt reggelit és ebédet lehet kapni mindenféléből ami tojásból készül. Az egyszerű rántottától a kis sült krumplival, szalonnával, sonkával, zöldségekkel ékesített, három fogásos ebédnek megfelelő reggeliig minden megtalálható itt. Beleértve a különféle ízesítésű amerikai palacsintákat, olvasztott vajjal, gyümölcslekvárral és minden jóval. Persze a nagy bögre gőzölgő kávé és a mellé állított, utánpótlást biztosító termosz szinte kötelező része a reggelinek.
Reggel fél kilenc körülre a kis parkoló az étterem előtt tele volt és családok várakoztak a bejáratnál szabad asztalra. A nap barátságosan sütött a kis városra, mintha ártatlanul azt mondta volna: "Reggelizztek csak nyugodtan, fontos a jó emésztés. Én itt leszek egész nap és biztosítom nektek a fényt és meleget- Ha megtelt a pocakotok, ráértek komótosan nekivágni a mai kirándulásnak".
Az Estes tótól a nemzeti park bejáratáig vezető út mentén rengeteg szállás várja a látogatókat. Amire nem számítottam, hogy ez a hely már több mint 2300 magasságban van és az első éjszaka nyugalmát meg fogja zavarni hogy a szervezetem még alkalmazkodni próbál a ritkább levegőhöz. Nagyon keveset aludtam, mert ahogy kezdtem elszundítani és lassult a légzésem, hirtelen légszomjra ébredtem és hogy tudatosan és folyamatosan hiperventillálnom kell ahhoz hogy elég levegőt kapjak. Ez csak az első éjszakát zavarta, utána minden éjjel jobban telt. Meg kell jegyeznem hogy erről a kb. 48 órás alkalmazkodásról ír a nemzeti park és a szállás web oldala is. Csak valahogy nem gondoltam, hogy nekem is át kell esnem rajta.
A nemzeti park legendásan szép útja, a hegycsúcsok között magas hágókon át kanyargó Trail Ridge Road általában május 22-én nyit, miután megtisztították a hótól.
Május 22-én érkeztünk, mentünk amíg lehetett, de nem volt szerencsénk: a téli nagy havazások miatt az út nagyobbik része most még az első 12 mérföld után zárva volt.
A havas sziklák közt chipmunk-ok kergetőztek.
Alattunk a termékeny völgyben már tavaszodott, így május végén.
A Deer Mountain (Szarvas hegy) népszerű célpont a nemzeti parkon belül.
Itt még erősen és gyakran emlékeztetett a szervezetem hogy nem állt még át a ritkább a levegőre. Rövidebb szakaszok után is meg kellett állnom hogy némi zihálással elég oxigént gyűjtsek a további mászáshoz. Egy nyúl amelynek a lakása láthatólag az ösvény melletti fa alatt volt, óvatosan megbámult bennünket.
Jópár órás hegymászásunk során először is a környező hegyek felhőszoknyát engedtek le hogy ne fényképezhessük őket. Aztán beborult az ég és kb. egy óra után esni kezdett az eső. Ahogy hűlt le az idő, ez átment valamibe amit jégesőnek hívhatnék, de az túl komoly név lenne. Ez inkább a kabátunkon mulatságosan pattogó jéggömböcskék tánca volt.
Mire felértünk a csúcsra, már komoly és valódi hóviharban voltunk: alig lehetett 20 méterre látni. A hegycsúcsról gyönyörű kilátás nyílhatott volna a környékre. Ehelyett csak vastag fehér felhőpaplant láttunk, kavargó hópelyhekkel.
A fenyőket és a földet lassan betakarta a hó. Visszaindulásunk után fél órával elállt a hó, kisütött a nap. Újabb fél óra múlva már csöpögött a fákról az olvadó hó és az ösvényeken ismét látható lett a keményre taposott vöröses föld, míg két oldalt még mindig a hirtelen leesett hó takarta a földet.
Közeledve a hegy lábához, a legkevésbé várt "vadállatokkal" találkoztunk: vad pulykákkal. Két hím láthatóan tollfelfújtsági versenyt rendezett.
Másnap lovaglással kezdtük a napot. Éjjel fagypontra hűlt a hőmérséklet. Reggel a park bejáratához közeli istállónál parkoltunk le. Nem jelentkeztünk be előre, tudtuk hogy 8-kor nyitnak, csak beállítottunk és kerdeztük hogy lehet-e egy két órás lovaglást foglalni azonnaltól. Lehetett. A lovak egykedvűen álldogáltak a hideg sárban amit a patájuk dagasztott. Várták hogy a nap besüssön a völgybe és ők kapjanak egy kis meleget.
A vezetőnk egy egyetemista volt, aki nyári munkaként dolgozott itt és a saját lovát lovagolta. Elmesélte hogy azért tartanak 50 lovat mert főszezonban teljesen ki vannak használva, turisták hada akarja lóhátról látni a nemzeti parkot és olyan is volt van hogy ő 12-14 órát tölt nyeregben, folyamatosan vezetve egyik csoportot a másik után, legyen tűző nap vagy hóvihar, Ha valaki az éves szabadságának a drága napjait itt tölti és lovagolni akar, akkor jöhet bármilyen rossz idő.
A lovaglás egyik előnye hogy az állatok (ez esetben szarvasok) békében megvannak a lovakkal és nem zavarja őket ha valaki (ez esetben mi) lóháton közel kerül hozzájuk.
Folytatása következik
